Sóbányák Erdélyben

A só fontosságát ősidőktől fogva legendák, szokások és mondák rögzítették. Minél hátrább lépünk az időben, az emberi civilizáció kezdetei felé, a só annál ritkább és értékesebb terméknek bizonyult. Mint csereáru és fizetőeszköz, ma is találkozunk vele egyes primitív Afrikai és Ázsiai népeknél.  A Kárpát-medence sóban gazdag lelőhelyei Erdélyben és Máramarosban találhatók, ahol már a római időkben számottevő bányaművelés folyt.  A Kárpát-medencei kősó kitermelés kezdetét napjainkban megjelenő történelmi munkák egykorúnak feltételezik a rézbányászat megindulásával.

A kősóbányászat õsi eredetének bizonyítékai között megemlítik, hogy a máramarosi és erdélyi sókinyerő helyeken kő és bronzkori sóvágó eszközök találhatók. Az idõtartam meghatározói a fémeszközök: bronz esetében 3800 éves, réz tárgy esetében 5-7000 éves kort is valószínűsítenek. Ezek szerint az erdélyi kõsó tervszerû kitermelése i.e. kb. 5000 évre, napjainktól 7000 éves távlatra is tehet.

Sóbányászat és sókereskedelem az Árpád-korban

Ezekben a rómaiak élénk sóbányászatára a nagy számú külszíni fejtési üreg, római pénzek, eszközök és kõfeliratok, valamint bányatelepek és épületek utalnak. A rómaiak sóbányáira a külszínen a völgyek lejtõire való lépcsõs telepítés mélymûvelésnél a kamra talpfejtése volt a jellemzõ. A sóbányák jelentõségét mutatja, hogy a dunai átkelést biztosító Vaskaputól Tordára a fõ római sólelõhelyre külön út vezetett, ami innen elágazva egy mellékúttal a sóbányához és azon át a mai Kolozsvárhoz vezetett. Itt is kettéágazott az út és annak egyik iránya napjaink Marosvásárhelyén át a Szováta körüli római kori sókinyerõ helyekhez vezetett. Az említett szárazföldi utak mellett mód nyílt a vízi továbbításra is, részben a Maroson és a Tiszán, részben az általuk vontató-hajózásra alkalmassá tett Al-Dunán.

A honfoglalás után a magyarság hamarosan kiterjesztette fennhatóságát az erdélyi sóbányákra, a 13. század elején pedig a máramarosi sóvölgyekben is virágzó mûvelési ággá vált a magyar sóbányászat. A sóbányák kezdettõl királyi birtokok voltak. A só kitermelését, elosztását és értékesítését az államhatalom központilag irányította. A sómonopólium megszervezésével fonódott össze több vármegye (Kolozs, Torda, Doboka, Külsõ-, Közép- és Belsõ-Szolnok) kialakulása, amelyek székhelyeit a sóbányák közelében választották meg, illetve a vármegyeközpont fontos szerepet kapott a sóelosztásban (pl. Szeged, Szolnok).  Ebben az idõszakban két útvonalon szállították nyugat felé az erdélyi sót: egy vízi úton a Maroson Szegedig és a Szalacsi sóúton Szolnokig.

 Az Erdélybõl a Maroson leúsztatott só elosztására legalkalmasabb hely Szeged volt, ahol fontos vízi- és szárazföldi utak találkoztak. Szeged a sószállító hajók kikötõje és országos sólerakóhely volt. Az erdélyi só szárazföldi szállítására létrehozták még István idejében „Külsõ-Szolnok" megyét a Tisza mellett.

A sóbányák már korán fontos településfejlesztõ tényezõvé váltak. A bányák körül keletkezett falvak, telepek többsége királyi kiváltságot nyert és szabad közösségekké alakult, vagy pedig kamarai tulajdonba kerülve mentesült a magánföldesúri függéstõl. Dés, Kolozs, Szék, Torda egyaránt sóbányáinak köszönhette városi rangra jutását és gyors fejlõdését. Hasonlóképpen a máramarosi öt koronaváros: Huszt, Visk, Hosszúmezõ, Sziget és Técsõ is, melyekben a sóbányászok megtelepedtek.

Metszet a tordai sóbányáról, 1780-ból

A sóbányászokat a régi magyar nyelvhasználat sóvágó néven ismeri. A történeti források egyértelműen arról tanúskodnak, hogy a sóvágók - szemben más bányászati ág művelőivel - Erdélyben és Máramarosban mindig magyarok voltak. A sóbányászat munkaeljárásai és eszközei mind magyar elnevezésüek. A sóvágók bizonyos önkormányzattal rendelkeztek, legtöbb helyen maguk által választott bírójuk, aknabírájuk és dékánjuk volt. E jogaikat általában a 15. században kapott királyi kiváltságlevelek alapján gyakorolhatták.

A sóbányák a középkorba visszanyúló, szigorú munkaszervezéssel dolgoztak. Minden bánya saját sóhivatallal rendelkezett, melynek élén a bányanagy, régies nevén kamaraispán állt. A bánya tisztikarának nagyobb részét a különbözõ ellenõrök alkották. A sóvágóknak már a 15. században is két csoportját ismerjük: az egyiket posztós sóvágó, a másikat vendégvágó néven tartják számon a korabeli iratok. Az elõbbiek nemcsak sót, hanem pénzt és posztót is kaptak munkájukért, míg az utóbbiakat csak sóval fizették, szálláshelyük is külön volt. A sóvágók által kivágott kõsót a millyések, kerekesek rakták bõrtömlõkbe vagy kosarakba, amit aztán a gépelyesek, a lovak által mûködtetett felvonószerkezet kezelõi vontattak a napvilágra. Külön sóhordók is voltak, akik a bányából felhúzott sót pajtákba, épületekbe cipelték. A felszínre hozott sótömbök számlálását a mágiások végezték. Feladatkörüknek megfelelõen kontra, ellenõr nevet is kaptak.

Tordai sóbánya, felvonó

A magyarországi kõsóbányászat általánosan gyakorolt módja a mélymûvelés. A szálban álló, nagy tisztaságú sót kézi fejtéssel termelték ki. A felkutatott sótömeget függõlegesen vágott aknákban tárták fel. Rétegesen lefelé haladva mind jobban szélesítették a bányateret. A régebbi sóbányák keresztmetszete tölcsér vagy harang alakot mutatott. A lefelé folyamatosan mélyített aknát a felszínnel kémény alakú szûk nyílás, a torok kötötte össze. A régi bányáknak mindig két torkuk volt, mert az egyiket hajdan csak lejárónak használták, melyben létrán mentek le a sóvágók, míg a másikon a kivágott sót vontatták fel bõrtömlõkben.

A torok felett álló bányaépületben helyezték el a lóval mûködtetett csörls felvonószerkezetet, régi nevén a kerekes millyehajtót. Ehhez kapcsolódott a kar vastagságú kötélre erõsített kötélkosár vagy bőrtömlő, amely a bányászok közlekedését és a kivágott só felszínre emelését egyaránt szolgálta. A kosárszerűen kialakított bőrtömlõt jobbára bivalybõrbõl készítették. Aknaszlatinán a múlt század elején medvebőr tömlőket is alkalmaztak. A sót a bánya fenekén hasáb alakú, hosszú tömbökben fejtették ki. A kivágott sógerendát ezután feldarabolták olyan méretûre, hogy az egyes kockák az elõírt súlynak megfeleljenek.

A 19. században 70-100 fontosnak (45-50 kg körülinek) kellett lennie egy kõsónak. A sóvágó minden egyes kockára csákánnyal rámetszette a saját jegyét.

A sófejtésnek egészen más technikáját alkalmazták Székelyföld egyetlen sóbányájában, Parajdon. Ez tulajdonképpen felszíni mûvelésnek számított, amit a magasan kiemelkedõ sószikla oldalain végeztek. A felszíni mûvelés nyomai másutt is elõfordultak, de a munkatechnika egyedül Parajdon õrzõdött meg, ami a hajdani sóvágás módszerére is fényt vet. Parajdon az alaksót, a sótömböt nem gerendákban metszették ki, hanem gömbölyített aljazatú sótesteket vágtak, amit nem daraboltak tovább. Egyszerû eszközöket használva a sótömböt csak 24220-30 méter mélységig tudták kifejteni, majd új üreget kezdtek.

A só értékesítését a kincstár szervezte a sóházak, sóhivatalok hálózata révén, melyek felvevõ- és árusítóhelyként mûködtek. A sóbányákból az elosztóhelyekre tengelyen és hajón egyaránt szólították a sót. A sószállítás már az Árpád-korban jelentõs méreteket öltött, melyet a 13. század óta társaságokba, céhekbe szervezõdött sószállítók, korabeli szóhasználat szerint cellérek végeztek. A Habsburgok hatalomra jutásáig a sókereskedést kevésbé korlátozták. A só szabad értékesítéséhez az is nagyban hozzájárult, hogy hajdan minden polgári, katonai és egyházi tisztségviselőt sóval fizettek, tehát a sóval azután tetszés szerint rendelkeztek.

Parajd, sósziklák

A 17. század végétől azonban mind több megszorítást szenvedett az addigi sókereskedés, mígnem 1719-ben végleg betiltották.

Az erdélyi és a máramarosi sóbányák középkori eredetű művelési technikáját az első világháború után a román államigazgatás újjászervezte. Ekkor vezették be a robbantásos sókitermelést, aminek következtében a nagy hagyománnyal rendelkező magyar sóbányászat végleg történelmi emlékké vált.

Forrás:

Dr. Hahn György: A kõsóbányászat szerepe a Kárpát-medence gazdaságtörténetében.

Domokos Otto (szerk.): Magyar néprajz. III. kötet. Kézmûvesség. Sóbányászat. 

mercuriustours.ro